Rázkódások, ingások és erőteljes vonzódás az emberek felé. Ebből készülnek a 8 hetes kutyakölykök. Kiskoruktól fogva a kutyák túlszárnyalják a farkasokat, hogy kapcsolatba lépjenek az emberekkel, és megértik a jeleket. Ez akkor is igaz, ha a kutyák kevésbé voltak kitéve az embereknek. A kutatók az aktuális eredményekről július 12-én számoltak be a Current Biology-ban.
Az ember által nevelt farkaskölykökhöz képest azok a kutyakölykök, amelyek korlátozott mértékben voltak kitéve az embereknek, még mindig 30-szor nagyobb valószínűséggel közelítettek egy idegen embert. És ötször nagyobb valószínűséggel közeledtek valakihez, akit ismerősnek találtak. „Azt hiszem, ez messze a legegyértelműbb eredmény az újságban” – mondja Clive Wynne. Ez is „erőteljes és értelmes”- teszi hozzá. Wynne kutyás viselkedéstudós, aki nem vett részt a vizsgálatban. A Tempe-i Arizona Állami Egyetemen dolgozik.
Hannah Salomons a Duke Egyetemen dolgozik, ami N.C. Durham városában található. Ott tanulmányozza a kutyák gondolkodását és tanulását. Kutatása során látta, hogy a farkaskölyköket természetesen kevésbé csábítják el az emberek, mint a kutyákat. „Amikor először léptem be a [farkas] karámba, mindannyian csak a sarokba futottak, és elbújtak” – mondja. Idővel a legtöbb farkaskölyök figyelmen kívül hagyta őt. Azt mondja, úgy tettek, mintha „egy bútor lennék”.
De úgy tűnik, a kutyák nem tudnak ellenállni az embereknek. Legalább 14 000 éve a kutyákat olyan tulajdonságok alapján választották ki, amelyek segítenek velünk élni és dolgozni. Ezt a folyamatot háziasításnak nevezik. Ez megváltoztatta a kutyák testét, valamint az agyukat.
A kutyák készségesen reagálnak az emberekre, például követik azt, ahol valaki rámutat. Ez a képesség egyszerűnek tűnhet, de még a csimpánzok sem mutatják ezt a képességet. Az emberi csecsemők csak egy éves korukig nem tanulják meg, hogyan kell csinálni.
A farkasok a kutyák ősei. De amikor a farkasokat arra a feladatra bízták, hogy kövesse az ujját, az eredmények vegyesek voltak. Sok tudós úgy gondolja, hogy a farkasoknak kifejezett képzésre van szükségük ahhoz, hogy elsajátítsák ezt a készséget. A tudósok tehát nem voltak biztosak abban, hogy a kutyák úgy születnek-e, hogy képesek követni gesztusainkat. Talán, mint a farkasok, csak úgy tanulnak, hogy figyelnek az emberekre.
Ennek kiderítésére Salomons és munkatársai a farkaskölykökre irányították a figyelmet, miközben korlátozták a kutyakölykök hozzáférését az emberekhez. Napokkal a születés után 37 farkas kapott éjjel-nappal emberi figyelmet. A gondozók még egy halom farkaskölyök közepette is aludtak a szabadtéri matracokon. Eközben 44 retriever kölyök maradt anyukájuknál és alomtársuknál nyolc hetes korukig. Csak rövid látogatások voltak az emberek részéről.
A kutatók ezután mindkét típusú kölyköt ismert és ismeretlen embereknek és tárgyaknak tették ki. Emlékeiket úgy próbálták ki, hogy csemegét rejtettek a szemük elé. Egy palack élelemmel megkérdőjelezte a kölyök önuralmát. (Csábító volt rágni a henger közepét. De a rejtvényt csak úgy lehetett megoldani, ha körbejártuk a nyitott végét.) Hogy megfigyelhessék a kölykök válaszát az emberi gesztusokra, a kutatók rejtett csemegékre mutattak. Egy kis fából készült tömböt is elhelyeztek egy rejtekhely mellett, hogy felhívják a figyelmet.
A kutatók megállapították, hogy a farkas és a kutya kölykei egyenletesen illeszkedtek a memóriához és az önuralomhoz. De az emberi kommunikációt magában foglaló feladatokban a kutyák jobbak voltak. Kétszer akkora valószínűséggel követték nyomon a hegyes ujját vagy a fatuskót, mint a farkasok. A kutyák is kétszer annyi szemkontaktust értek el, mint a farkasok. A kutyák négy másodperces sorozatokban találkoztak az emberek tekintetével, szemben a farkaskölykök 1,47 másodperces átlagával.